Rántott kovászos uborka (Fried Pickles)

Ellentétben az Egyesült Államok déli részével, ez a blog egyelőre nem dúskál rántott ételekben, és nem árt ezen változtatni. Itt a kovászos/kovászolt/fermentált uborka – ha kíváncsi vagy, mi a különbség, itt megtudod – szezonja. A legtöbbször csak valami mellé esszük, pedig sokkal fontosabb szereplője a magyar gasztronómiának annál, hogy ennyivel beérjük. Nos, a napon gyorsan megerjedt, petyhüdt uborkát ugyan meg lehet menteni különböző mártogatósok formájában, esetleg levest csinálni belőle, de ez ettől még csak mentés. Meg persze lehet tejsavasan erjeszteni, és akkor fél év után is olyan ropogós, mint 4 hetesen. Egy igazán jó uborkával semmit nem kell tenni, csak jó hidegen beleharapni, de azért van itt egy remek lehetőség délről: a rántott savanyú uborka, a fried pickles.
Az egész onnan indult, hogy Bernell “Fatman” Austin az arkansasi éttermében úgy döntött, hogy ideje valami zseniálisat alkotni, és feltenni Arkansast az Egyesült Államok kulináris térképére. Erről mit sem tudva, egy road trip során a Mississippi állambeli Robinsonville-ben a Hollywood Café nevű helyre tértünk be, ahol ugyanezzel a zseniális alkotással próbálták magukat feltenni ugyanarra a térképre. Ezért sokáig abban a hitben éltem, hogy én az eredeti helyen kóstoltam, amit Egyesült Államok szerte csak fried pickle-nek hívnak. Mi pedig, a vasárnapi rántott csirke nemzete, éppenhogy csak tudjuk, mi az a rántott kovászos uborka. De mivel a Hollywood Cafét csak 1969-ben nyitották meg, és Fatman akkor már évek óta rántotta a szemközti savanyítóüzemből származó uborkaszeleteket az eredetileg harcsa bundázására használt keverékkel, így valószínűleg mégsem ott ettem, ahol feltalálták. Ettől persze még remek élmény volt.

Aki a kovászos uborkát szereti, rossz ember nem lehet, aki pedig kirántja, az a Bernell Austin féle zsenialitás útjára kalandozik. Az egyetlen dolog, amit nehéz benne megszokni az, hogy az uborka meleg. Minden más teljesen rendben van vele.
Persze a világ nem lenne a világ, ha a békét teremtő ételek sem osztanák meg az emberiséget. A rajongótábor ugyanis a rántott uborka esetében is kettészakad: az egyik szeleteli, a másik hosszában négybe vágja a kirántás előtt. A legtöbb dolgon eleve nem érdemes vitatkozni, és ez is azok közé tartozik. Én ugyan a hosszában négybevágás mellett vagyok, mert így kevésbé melegszik át az uborka a sütés közben, de ha valaki elém tesz egy adag szeleteltet, az is gond nélkül lecsúszik.
Kétféle panír tetszik nagyon. Ritkán célom egy-egy étel éttermi utánzása, inkább egy picit úgy alakítom, ahogy szerintem és sokszor a tudomány szerint is jobb lesz. Az egyik panír a tempurához hasonlít, míg a másik a hagyományos liszt-tojás-panko morzsával készül, ami, ha már eredetileg harcsabunda volt, egy kis kukoricadarát is kap ebben a receptben.

Még egy szót a Hollywood Caféról. Talán többen ismeritek Scooter I’m raving című számát, amit egy brit duótól, a Shut up and dance-től vettek át. Ők viszont Marc Cohn Walking in Memphis című számát samplingelték

Marc Cohn azért ment Memphisbe 28 évesen New Yorkból, mert művészi válságot élt át, és nem igazán tudott addig egyetlen jelentős slágert sem megírni. Hogy ezt a válságot leküzdje, elutazott Memphisbe, ahol korábban még soha nem járt. Két helyre szeretett volna mindenképp eljutni, és mind a kettő a dal szövegében is benne van. Az egyik egy Albert Leornes Greene által tartott igazi fekete istentisztelet. (Marc Cohn, ahogy a neve is sugallja, zsidó származású volt.) A dalban így írt róla.

They’ve got catfish on the table
They’ve got gospel in the air
And Reverend Green be glad to see you
When you haven’t got a prayer
But, boy, you’ve got a prayer in Memphis

Albert Leornes Greene művészneve pedig nem más mint Al Green – aki egyébként arkansasi születésű – és az egyik leghíresebb dala a Let’s stay together.
Cohn másik vágya az volt, hogy lássa és hallja élőben Muriel Davis Wilkinst, aki péntek esténként lépett fel a Hollywood Caféban és lelkesen énekelte a gospelt. A szünetben Cohn sokat beszélgetett Muriellel, aki később fel is hívta őt a színpadra, hogy együtt énekeljenek. Erről így emlékezett meg:
Now Muriel plays piano
Every Friday at the Hollywood
And they brought me down to see her
And they asked me if I would
Do a little number
And I sang with all my might
She said
„Tell me are you a Christian child?”
And I said „Ma’am, I am tonight”
Később Cohn még visszatért a Hollywood Caféba, hogy megmutassa Murielnek a dalait, aki sajnos nem sokkal a Walking in Memphis megjelenése előtt meghalt.
.